Hazádnak rendületlenûl
Légy híve, oh magyar;
Tudjátok-e, mit jelent nekünk a haza? Mit jelent otthon lenni Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, Délvidéken, Őrvidéken, hazátlannak neveztetve otthon, szlováknak, ukránnak, románnak, szerbnek mondva a csonkaországban, s közben mégis, szüntelen nézni s gondolni e kicsi hazára, s vágyni, hogy értünk jöjjön, átöleljen, hogy hívei legyünk, rendületlen... Gyönyörű, fájó, felemelő érzés...
Bölcsõd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
Magyarnak születtem. Nem emlékszem, mikor jöttem rá, hogy az ország, amiben élek, nem Magyarország. Ahol születtem, magyar volt minden. A szomszéd faluban voltak ugyan románok, de miért ne lettek volna... Aztán, emlékszem, egyszer kint jártam a temetőben, és sírokat láttam, mind egy dátummal, 1919 április 19. Akkor esett el a Fekete-Körös völgye, s halt meg a faluból 89 magyar... Akkor értettem meg, hogy más országban élek...
A nagy világon e kivûl
Nincsen számodra hely;
Engem nem neveltek hazaszeretetre, csak édesapám kivitt a patakpartra, s megtanultam hallgatni a vizet, felvitt a dombtetőre, s megtanultam meglátni dolgokat, elvitt Vajdahunyad várához, s megtanultam érteni a múltat, már kicsi koromban fát ültettetett velem, megtanultam becsülni az életet, s szeretni a helyet...
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.
Hitben nevelkedtem, lelkipásztorrá lettem, Isten áldását érzem magamon mindennap. Ha mégis valami fáj, nem síránkozok, soha nem átkozódom: tudom a dolgom, tudom mi az élet, és mi a halál...
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Dédapám tábori csendőr volt Belgrádban, a testvére egy éjjel átúszta a jeges Isonzót, belerokkant. Egyik nagyapámat kulákká nyilvánították, a másikat tönkretették. De akik egykor ellenségek voltak, ma már nincsenek, a föld, amiért szenvedtek ma is a mienk...
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Gyermekkoromban, ha csak tehettem, a tiszta szobába mentem, (a szőnyegre nem volt szabad lépni) s Pallas nagy lexikonában sorra vizsgáltam a hatvannégy vármegyét: Árva, Sáros, Doboka – titokzatos, furcsa nevek voltak. Akkor már újságokban, iskolában csak a román neveket használhattuk. Aztán pár éve egy nyáron egy útelzárás miatt Szamosújvár körül ismeretlen mellékútra kerültem, s egyszercsak ott magaslottak Doboka várának romjai – a családom nem értette, minek örülök annyira...
Itt küzdtenek honért a hõs
Árpádnak hadai;
A falu, ahol születtem, Köröstárkány. Határában van egy hely, ahol az egykori vaskohók salakjai, mint megkövült fatörzsek hevernek. A tárkány volt a táltoskovács. Egyik szomszéd falu felett emelkedett egykor Béla vára, a másik szomszéd falu Tatárfalva. A határ egy része csupa irtás. Bizony megküzdöttek eleink a honért...
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Nekem a dél otthon egy órakor van. Mert akkor szól a rádióban a harang. Szól otthon is, minden nap tizenkettőkor, de az mást jelent. A déli harangszó Hunyadira emlékeztet, s emlékezni együtt kell a nemzettel, ahogy a rádióban megszólal a harang. Szilveszterkor is kétszer szól: először csak magunkért, aztán mindannyiunkért.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
Volt idő, amikor Erdély volt a szabadság földje. Két pogány közt kényes egyensúlyban 185 éven át őríztük a nemzet, a nyelv, a hit szabadságát. Büszke vagyok rá, hogy mint református lelkipásztor Bethlen Gábortól nyertem nemességet, Bocskai István mentéjét hordom, Rákóczi Ferenc imáját énekelhetem...
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.
Minket bizony alaposan elvéreztettek. Ha valamikor valaki felemelkedett a nemzetért, halnia, futnia, mindenét vesztenie kellett. Néha azt mondom, nem csoda, hogy annyi köztünk a hitvány magyar: elhulltanak legjobbjaink, mindig a legjobbak hulltanak el. Aztán azt mondom: csoda, hogy mégis, újra, mindig vannak legjobbjaink...
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Bizony, Erdélynek sem csak aranykora volt, nem mindenben csak az egyetértés munkálkodott, aki Wass Albertet olvas, valamennyire értheti, mit, hol rontottunk el, hogy lehetett volna jobban. S talán megtanulja, mit, hol ne rontsunk el, s hogy lehetne jobban...
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
Elveszett Dél-Erdély, utolsó óráit éli a Bánság, Máramaros, Mezőség. Tartja magát Székelyföld, Érmellék, Szilágyság, Szatmár. Él nemzet e hazán. És hiszem, hogy amikor eljön az Istentől rendelt ideje, magyar szó lesz ismét mindenhol Temesvártól Besztercéig és Brassótól Nagybányáig.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"
Amikor ideértem a versben, megálltam. Trianonban a népek hazája nagyvilág egy ezredévnyi szenvedés után szülőföldemet koncul odadobta talpnyalóinak. Megkaptuk, amit kértünk tőlük: a halált...
Az nem lehet hogy annyi szív
Hiában onta vért,
S keservben annyi hû kebel
Szakadt meg a honért.
Kilencven év óta konok elszántsággal, Maniu-gárdák csizmái alatt, a Dunacsatornához hurcolt rabok ajkán, vagy a Szamosújvári börtönben, a cseausescu idején elpusztított falvak lakóiban, vagy Nagyenyed, Gyulafehérvár környéki falvak utolsó magyar emberében újra, meg újra megszólal, felzokog: az nem lehet, az nem lehet...
Az nem lehet, hogy ész, erõ,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Szilágysomlyón, a Báthoryak ősi fészke fölött magasodik a Magura. Ősidők óta szent hely. A mag népének Ura lakik ott. Ész, erő és szent akarat tartotta meg évszázadokon, ha nem évezredeken át az ott élőket. Most sorvadoznak egy átoksúly alatt. De ész, erő és szent akarat bármikor egyesülhet, és akkor nincs átoksúly, ami bírna vele...
Még jõni kell, még jõni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Volt idő, amikor nekünk minden szép és jó volt, ami Magyarországon történt. Nekünk Kádár János maga volt a csoda, Losonczi Pál hatalmas, daliás magyar ember... Napokat töltöttünk antennakészítéssel, hogy magyar tv-t nézhessünk, egy-egy sikeres antennarajz egész vidékeket bejárt... Aztán ahogy mi is szabadabbak lettünk, ráébredtünk nektek sem volt könnyebb, sőt, volt, amikor sajnáltunk titeket... Aztán most, alig pár hete tanulunk veletek újra reménykedni, s imádkozunk a jobb kor után...
Vagy jõni fog, ha jõni kell,
A nagyszerû halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sûlyed el,
Népek veszik körûl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny ûl.
Nem hiszek a nagyszerű halálban s az embermilliók gyászkönnyében. Vörösmarty nem élte meg Trianont, lehetett romantikus. Engem a szatmári születésű, házsongárdi temetőben nyugvó Trianont megélt Dsida Jenő arra tanított: szülni kell, és nemzeni, s magunk képére kalapálni vánnyadt gyermekeinket. Mert a Kárpát-medence azé, aki teleszüli, aki a gyermeket isteni áldásként fogadja, nem azoké, akik nagyszerűen belehalnak abba, hogy magyarok. Ez a mi korunk parancsa.
Légy híve rendületlenûl
Hazádnak, oh magyar:
Mindannyiunknak meg kell találni helyét, dolgát célját a hazában. Én megtaláltam: Erdélyben, pontosabban a Partiumban magyarként szolgálom hazámat rendületlenül, tanítom népemet, ahogy a szolgálatom lehetővé teszi, tanítom gyermekeimet, hogy ők is rendületlenül...
Ez éltetõd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
Lehetnék világpolgár, lehetnék románná, lehetnék pénznek, élvezeteknek hajhászója, rabja, lehetnék depressziós, gazdasági válságba belefásult – nekem EZ éltetőm...
A nagy világon e kivûl
Nincsen számodra hely;
Istennek hála: tudom. Nem vágyom New Yorkba, a Bahamákra, de még csak Ópályi sem vonzz – megbocsátjátok – jól érzem magam szűkebb hazámban...
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
Kilencven éve okkal gondoljuk, ver a sors keze. Ha engem kérdeznek, azt szoktam mondani, már eltelt kilencven év. Ennyivel kevesebb van hátra a rosszból. Lehet, hogy holnap véget ér. És áldani fog a kéz. Csak legyünk készek rá, tudjuk fogadni, kihasználni, élni vele, áldássá lenni mások számára is, világ közepévé tenni a Kárpát-hazát. Én ezért élek Pusztadarócon, Partiumban, Romániában. S ha kell, ezért halok meg. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése