Ily nehéz és különös helyzet előtt állva, kérdezzük, hogy mely szempont váltotta ki ezt a különös szigorúságot Magyarországgal szemben?
Talán az ítélkezés ténye lenne ez Magyarországgal szemben?
Önök, Uraim, akiket a győzelem a bírói székhez juttatott, Önök kimondották egykori ellenségeiknek, a Központi Hatalmaknak bűnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen így; de akkor, azt hiszem, hogy a fokozat megállapításánál a bűnösség fokával arányban kellene eljárni, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen ő az, aki az összes nemzetek közül a legbűnösebb. Uraim! Anélkül, hogy e kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, ki kell jelentenem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet fölött, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák-Magyar Monarchia ügyeire és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök.
Gróf Apponyi Albert trianoni "védőbeszéde"
Testvéreim!
1920. június 4.-én Magyarországot megcsonkították. Nem a chirurgus precíz keze dolgozott gyógyító szándékkal a magatehetetlen testen, hanem a pribékek mohó konc utáni vágya szabdalta szét a teremtésben alkotott egyet. Magyar ember nem érti, mi történt Trianonban. Hun és Magor népe annyi balszerencse közt, oly sok viszály után még mindig csak áll Európa közepén hallgatva a környező népek „vae victis” – jaj a legyőzötteknek kiáltását. Attila megkegyelmezett Rómának. Róma soha nem kegyelmez az Attiláknak. Nem volt a történelmünknek olyan pillanata, amikor vesztes helyzetben szánalmat, részvétet, segítséget kaptunk volna. De lesben állt német, osztrák, tatár, török, szláv, oláh, hogy ránk vesse magát mihelyt gyengének mutatkozunk. „Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben: Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk.” – sírta már Kölcsey a Himnuszban, s ugyan honnan gondolhatta volna, hogy szülőháza 2010-re román ortodox parókia lesz...
1920-ra nem egy meggyengült, hanem bénává tett Magyarország várta ellenségei ítéletét. Tudták eleink, hogy bűnhödniük kell. Múltat s jövendőt. De ami történt, arra nem voltak felkészülve. „Ősz nem sodort még annyi árva lombot, annyi riadt szót: "Minden összeomlott..." – írta Áprily Lajos Kós Károlynak. Akik eladdig hódítóként, megszállókként, urakként az országra telepedtek, „csak” a javait akarták. Jöttek, raboltak, elmentek - jöttek, megszálltak, raboltak, elmentek – Trianonban nem rablást: gyilkosságot készítettek elő.
325000 nkm-ből levágtak 232000-et. Maradt 93000. Próbáltam elképzelni egy emberi testet, amit így megcsonkolnak. Hiszen a nemzet, az ország is egy test. Már ha uruszág, s nem csak valamilyen összetákolt ákia, mánia, ávia. Ebben a testben mi testvérek vagyunk. De nem csak ti meg én, hanem a Tátra-Fátra-Mátra, Duna-Tisza-Dráva-Száva, Pozsony-Munkács-Kolozsvár. És nem csak a gazdag magyar testvér, nem csak az értelmiségi magyar, még csak nem is a hetedízig magyar magyar, hanem testvér minden magyar. „ha bûnös is, magyar s ha tolvaj is, magyar s ha gyilkos is, magyar, itt nincsen alku, nincsen semmi "de" – vallja Dsida Jenő a Psalmus Hungaricusban. Ha nincs testvér, nincs test, nincs nemzet, nincs ország sem.
Amikor egy testet megcsonkítanak, a levágott részeknek el kell halniuk - a megmaradt törzs továbbél, vagy a beavatkozásba maga is belepusztul. Ha valaki engem kérdez, miért ott vágták szét az országot, miért nem kijjebb-beljebb, azt mondom, ennyit mertek levágni belőle. Na nem azért, hogy a megmaradt törzs életképes maradjon, hanem hogy nehogy bénaságából utolsó életösztönnel feléledve a csonkoló kezet vágja le. Nem a bentmaradt hétésfélmillió magyart gondolták elégnek, a letépett háromésfélmillió volt majdnem sok. Hiszen még ma is félnek tőlünk: 90 év után is, Benes, Sztálin, Maniu, Tito vérengzései után is, ma, az európai unióban is. Ha tehetnék, holnap lerohannának, kitelepítenének, eltiltanának, elhazudnának, felkoncolnának. Én jártam Nagyenyeden és környékén, jártam a Mócvidéken, és nincsenek illúzióim irántunk táplált érzelmeik felől. Én innen Szatmárra megyek haza, ahol holnap is rámszólnak, hogy beszéljek románul.
A trianonban koncot nyertek tudták és mai nap is tudják, hogy az elcsatolt részek nem illeszthetők szervesen az új gazdatesthez. Hiába hazudnak Bratislawát, Munkacevot, Clujnapocat, Noviszádot, mint az alanyba oltott mag nyomán a gyümölcs az oltványé lesz, úgy termékenyítené meg a magyar föld s a magyar nemzet kényszer-szülte helyzetében is a bekebelezőket. Megtettek hát mindent, hogy az oltvány ne teremjen. Iskolákat, templomokat, könyvtárakat, színházakat bezázarattak, betiltottak, felégettek, vagy csak egyszerűen elvettek. Egyetlen szerződést, vállalt kötelezettséget soha be nem tartottak. Minden apró jogszilánkért focsikorgatva küzdeni kellett. S bár ma egyesek fennen hirdetik a sohanemvolt boldog állapotot, a legújabb szlovák nyelv- és az állampolgársági törvény, Malina Hedvig s a temerini fiúk figyelmeztetnek: nem a békeidők jöttek, csak az ellenség fogást keres.
A győztesek azt is tudták, hogy a megmaradt, csonkolt nemzet még mindíg feléledhet. Olyan terhet varrtak hát a nyakába, hogy végképp rokkanjon bele: elképesztő háborús jóvátételt követeltek. S a megmaradt, szinte minden természeti forrásától megfosztott, lerombolt, kirablott ország talpra állt, visszafizetett, megerősödött, s még mielőtt az újabb világháború kitört volna, az 1. bécsi döntésben több, mint egymillió magyar s a Felvidék a hazához visszatérhetett. Éppen ezért a második világháború után már nem az volt a cél, hogy területben, természeti kincsekben, pénzben újra kifosszák a hazát – azért persze megtették – hanem, hogy erejét, akaratát, büszkeségét megtörjék. Méltatlan lenne ez ünnephez s a helyhez, ha azoknak neveit sorolnám, akik ez ország tönkretételén 1947 óta folyamatosan ügyködtek. Méltatlan lenne felsorolni, hányféle módon altatták, mételyezték, rontották, ferdítették a magyar ember lelkét egészen a közelmúltig, s hányféle módon próbálkoznak még ma is!!! Helyettük jusson eszünkbe 1956 októberének megannyi neves és névtelen bajnoka. Jusson eszünkbe, valahányszor valami fáj, valahányszor csak bajunk van: hiszen megcsonkítottak, hogyne fájna, hogyne lenne bajunk, fáj a levágott levágott kéz, fáj a levágott láb, a lábujjak, amik nincsenek már régen ott minden.
S annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán. Íme, testvéreim, Nagydobos község lakói, s akik közelről-távolról ünnepelni s emlékezni jöttetek: a nemzet ismét talpra állt. Kéz kezet fogott, akarat akarattal egyesült, s kilencven év után Nagydobos emlékművet állít: fájót, szépet, vígasztalót. Fáj ez kis, világos folt, a csonkaország, s a kereszt, mintha kardként döfné azt is át... Szép, mert értő kezek faragták, s nem lehet megrendülés nélkül tekinteni rá... Vígasztaló, mert az emlékezés kopjafáin két tulipán között – a szerelem és nőiesség szimbólumai – ott a soha szét nem darabolható, a teremtésben Istentől egynek rendelt Kárpátok-övezte HAZA. Szeressük, hogy növekedjék, gyarapodjék, Isten áldása legyen rajta! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése