2010. június 27., vasárnap
2010. június 20., vasárnap
2010. június 13., vasárnap
2010. június 7., hétfő
2010. június 6. Kálvin tér, Bp. Koncert
A Szatmári Református Eme Lelkészkórusa és a Szatmári Református Gimnázium Gyermekkórusa
Vezényel: Higyed Gyöngyi
90 év kisebbségi sors - Ópályi, 2010. jún.4.
Hazádnak rendületlenûl
Légy híve, oh magyar;
Tudjátok-e, mit jelent nekünk a haza? Mit jelent otthon lenni Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, Délvidéken, Őrvidéken, hazátlannak neveztetve otthon, szlováknak, ukránnak, románnak, szerbnek mondva a csonkaországban, s közben mégis, szüntelen nézni s gondolni e kicsi hazára, s vágyni, hogy értünk jöjjön, átöleljen, hogy hívei legyünk, rendületlen... Gyönyörű, fájó, felemelő érzés...
Bölcsõd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
Magyarnak születtem. Nem emlékszem, mikor jöttem rá, hogy az ország, amiben élek, nem Magyarország. Ahol születtem, magyar volt minden. A szomszéd faluban voltak ugyan románok, de miért ne lettek volna... Aztán, emlékszem, egyszer kint jártam a temetőben, és sírokat láttam, mind egy dátummal, 1919 április 19. Akkor esett el a Fekete-Körös völgye, s halt meg a faluból 89 magyar... Akkor értettem meg, hogy más országban élek...
A nagy világon e kivûl
Nincsen számodra hely;
Engem nem neveltek hazaszeretetre, csak édesapám kivitt a patakpartra, s megtanultam hallgatni a vizet, felvitt a dombtetőre, s megtanultam meglátni dolgokat, elvitt Vajdahunyad várához, s megtanultam érteni a múltat, már kicsi koromban fát ültettetett velem, megtanultam becsülni az életet, s szeretni a helyet...
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.
Hitben nevelkedtem, lelkipásztorrá lettem, Isten áldását érzem magamon mindennap. Ha mégis valami fáj, nem síránkozok, soha nem átkozódom: tudom a dolgom, tudom mi az élet, és mi a halál...
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Dédapám tábori csendőr volt Belgrádban, a testvére egy éjjel átúszta a jeges Isonzót, belerokkant. Egyik nagyapámat kulákká nyilvánították, a másikat tönkretették. De akik egykor ellenségek voltak, ma már nincsenek, a föld, amiért szenvedtek ma is a mienk...
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Gyermekkoromban, ha csak tehettem, a tiszta szobába mentem, (a szőnyegre nem volt szabad lépni) s Pallas nagy lexikonában sorra vizsgáltam a hatvannégy vármegyét: Árva, Sáros, Doboka – titokzatos, furcsa nevek voltak. Akkor már újságokban, iskolában csak a román neveket használhattuk. Aztán pár éve egy nyáron egy útelzárás miatt Szamosújvár körül ismeretlen mellékútra kerültem, s egyszercsak ott magaslottak Doboka várának romjai – a családom nem értette, minek örülök annyira...
Itt küzdtenek honért a hõs
Árpádnak hadai;
A falu, ahol születtem, Köröstárkány. Határában van egy hely, ahol az egykori vaskohók salakjai, mint megkövült fatörzsek hevernek. A tárkány volt a táltoskovács. Egyik szomszéd falu felett emelkedett egykor Béla vára, a másik szomszéd falu Tatárfalva. A határ egy része csupa irtás. Bizony megküzdöttek eleink a honért...
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Nekem a dél otthon egy órakor van. Mert akkor szól a rádióban a harang. Szól otthon is, minden nap tizenkettőkor, de az mást jelent. A déli harangszó Hunyadira emlékeztet, s emlékezni együtt kell a nemzettel, ahogy a rádióban megszólal a harang. Szilveszterkor is kétszer szól: először csak magunkért, aztán mindannyiunkért.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
Volt idő, amikor Erdély volt a szabadság földje. Két pogány közt kényes egyensúlyban 185 éven át őríztük a nemzet, a nyelv, a hit szabadságát. Büszke vagyok rá, hogy mint református lelkipásztor Bethlen Gábortól nyertem nemességet, Bocskai István mentéjét hordom, Rákóczi Ferenc imáját énekelhetem...
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.
Minket bizony alaposan elvéreztettek. Ha valamikor valaki felemelkedett a nemzetért, halnia, futnia, mindenét vesztenie kellett. Néha azt mondom, nem csoda, hogy annyi köztünk a hitvány magyar: elhulltanak legjobbjaink, mindig a legjobbak hulltanak el. Aztán azt mondom: csoda, hogy mégis, újra, mindig vannak legjobbjaink...
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Bizony, Erdélynek sem csak aranykora volt, nem mindenben csak az egyetértés munkálkodott, aki Wass Albertet olvas, valamennyire értheti, mit, hol rontottunk el, hogy lehetett volna jobban. S talán megtanulja, mit, hol ne rontsunk el, s hogy lehetne jobban...
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
Elveszett Dél-Erdély, utolsó óráit éli a Bánság, Máramaros, Mezőség. Tartja magát Székelyföld, Érmellék, Szilágyság, Szatmár. Él nemzet e hazán. És hiszem, hogy amikor eljön az Istentől rendelt ideje, magyar szó lesz ismét mindenhol Temesvártól Besztercéig és Brassótól Nagybányáig.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"
Amikor ideértem a versben, megálltam. Trianonban a népek hazája nagyvilág egy ezredévnyi szenvedés után szülőföldemet koncul odadobta talpnyalóinak. Megkaptuk, amit kértünk tőlük: a halált...
Az nem lehet hogy annyi szív
Hiában onta vért,
S keservben annyi hû kebel
Szakadt meg a honért.
Kilencven év óta konok elszántsággal, Maniu-gárdák csizmái alatt, a Dunacsatornához hurcolt rabok ajkán, vagy a Szamosújvári börtönben, a cseausescu idején elpusztított falvak lakóiban, vagy Nagyenyed, Gyulafehérvár környéki falvak utolsó magyar emberében újra, meg újra megszólal, felzokog: az nem lehet, az nem lehet...
Az nem lehet, hogy ész, erõ,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Szilágysomlyón, a Báthoryak ősi fészke fölött magasodik a Magura. Ősidők óta szent hely. A mag népének Ura lakik ott. Ész, erő és szent akarat tartotta meg évszázadokon, ha nem évezredeken át az ott élőket. Most sorvadoznak egy átoksúly alatt. De ész, erő és szent akarat bármikor egyesülhet, és akkor nincs átoksúly, ami bírna vele...
Még jõni kell, még jõni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Volt idő, amikor nekünk minden szép és jó volt, ami Magyarországon történt. Nekünk Kádár János maga volt a csoda, Losonczi Pál hatalmas, daliás magyar ember... Napokat töltöttünk antennakészítéssel, hogy magyar tv-t nézhessünk, egy-egy sikeres antennarajz egész vidékeket bejárt... Aztán ahogy mi is szabadabbak lettünk, ráébredtünk nektek sem volt könnyebb, sőt, volt, amikor sajnáltunk titeket... Aztán most, alig pár hete tanulunk veletek újra reménykedni, s imádkozunk a jobb kor után...
Vagy jõni fog, ha jõni kell,
A nagyszerû halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sûlyed el,
Népek veszik körûl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny ûl.
Nem hiszek a nagyszerű halálban s az embermilliók gyászkönnyében. Vörösmarty nem élte meg Trianont, lehetett romantikus. Engem a szatmári születésű, házsongárdi temetőben nyugvó Trianont megélt Dsida Jenő arra tanított: szülni kell, és nemzeni, s magunk képére kalapálni vánnyadt gyermekeinket. Mert a Kárpát-medence azé, aki teleszüli, aki a gyermeket isteni áldásként fogadja, nem azoké, akik nagyszerűen belehalnak abba, hogy magyarok. Ez a mi korunk parancsa.
Légy híve rendületlenûl
Hazádnak, oh magyar:
Mindannyiunknak meg kell találni helyét, dolgát célját a hazában. Én megtaláltam: Erdélyben, pontosabban a Partiumban magyarként szolgálom hazámat rendületlenül, tanítom népemet, ahogy a szolgálatom lehetővé teszi, tanítom gyermekeimet, hogy ők is rendületlenül...
Ez éltetõd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
Lehetnék világpolgár, lehetnék románná, lehetnék pénznek, élvezeteknek hajhászója, rabja, lehetnék depressziós, gazdasági válságba belefásult – nekem EZ éltetőm...
A nagy világon e kivûl
Nincsen számodra hely;
Istennek hála: tudom. Nem vágyom New Yorkba, a Bahamákra, de még csak Ópályi sem vonzz – megbocsátjátok – jól érzem magam szűkebb hazámban...
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
Kilencven éve okkal gondoljuk, ver a sors keze. Ha engem kérdeznek, azt szoktam mondani, már eltelt kilencven év. Ennyivel kevesebb van hátra a rosszból. Lehet, hogy holnap véget ér. És áldani fog a kéz. Csak legyünk készek rá, tudjuk fogadni, kihasználni, élni vele, áldássá lenni mások számára is, világ közepévé tenni a Kárpát-hazát. Én ezért élek Pusztadarócon, Partiumban, Romániában. S ha kell, ezért halok meg. Ámen.
Nagydobosi Trianon-emlékmű avatása 2010 jún. 4.
Ily nehéz és különös helyzet előtt állva, kérdezzük, hogy mely szempont váltotta ki ezt a különös szigorúságot Magyarországgal szemben?
Talán az ítélkezés ténye lenne ez Magyarországgal szemben?
Önök, Uraim, akiket a győzelem a bírói székhez juttatott, Önök kimondották egykori ellenségeiknek, a Központi Hatalmaknak bűnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen így; de akkor, azt hiszem, hogy a fokozat megállapításánál a bűnösség fokával arányban kellene eljárni, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen ő az, aki az összes nemzetek közül a legbűnösebb. Uraim! Anélkül, hogy e kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, ki kell jelentenem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet fölött, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák-Magyar Monarchia ügyeire és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök.
Gróf Apponyi Albert trianoni "védőbeszéde"
Testvéreim!
1920. június 4.-én Magyarországot megcsonkították. Nem a chirurgus precíz keze dolgozott gyógyító szándékkal a magatehetetlen testen, hanem a pribékek mohó konc utáni vágya szabdalta szét a teremtésben alkotott egyet. Magyar ember nem érti, mi történt Trianonban. Hun és Magor népe annyi balszerencse közt, oly sok viszály után még mindig csak áll Európa közepén hallgatva a környező népek „vae victis” – jaj a legyőzötteknek kiáltását. Attila megkegyelmezett Rómának. Róma soha nem kegyelmez az Attiláknak. Nem volt a történelmünknek olyan pillanata, amikor vesztes helyzetben szánalmat, részvétet, segítséget kaptunk volna. De lesben állt német, osztrák, tatár, török, szláv, oláh, hogy ránk vesse magát mihelyt gyengének mutatkozunk. „Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben: Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk.” – sírta már Kölcsey a Himnuszban, s ugyan honnan gondolhatta volna, hogy szülőháza 2010-re román ortodox parókia lesz...
1920-ra nem egy meggyengült, hanem bénává tett Magyarország várta ellenségei ítéletét. Tudták eleink, hogy bűnhödniük kell. Múltat s jövendőt. De ami történt, arra nem voltak felkészülve. „Ősz nem sodort még annyi árva lombot, annyi riadt szót: "Minden összeomlott..." – írta Áprily Lajos Kós Károlynak. Akik eladdig hódítóként, megszállókként, urakként az országra telepedtek, „csak” a javait akarták. Jöttek, raboltak, elmentek - jöttek, megszálltak, raboltak, elmentek – Trianonban nem rablást: gyilkosságot készítettek elő.
325000 nkm-ből levágtak 232000-et. Maradt 93000. Próbáltam elképzelni egy emberi testet, amit így megcsonkolnak. Hiszen a nemzet, az ország is egy test. Már ha uruszág, s nem csak valamilyen összetákolt ákia, mánia, ávia. Ebben a testben mi testvérek vagyunk. De nem csak ti meg én, hanem a Tátra-Fátra-Mátra, Duna-Tisza-Dráva-Száva, Pozsony-Munkács-Kolozsvár. És nem csak a gazdag magyar testvér, nem csak az értelmiségi magyar, még csak nem is a hetedízig magyar magyar, hanem testvér minden magyar. „ha bûnös is, magyar s ha tolvaj is, magyar s ha gyilkos is, magyar, itt nincsen alku, nincsen semmi "de" – vallja Dsida Jenő a Psalmus Hungaricusban. Ha nincs testvér, nincs test, nincs nemzet, nincs ország sem.
Amikor egy testet megcsonkítanak, a levágott részeknek el kell halniuk - a megmaradt törzs továbbél, vagy a beavatkozásba maga is belepusztul. Ha valaki engem kérdez, miért ott vágták szét az országot, miért nem kijjebb-beljebb, azt mondom, ennyit mertek levágni belőle. Na nem azért, hogy a megmaradt törzs életképes maradjon, hanem hogy nehogy bénaságából utolsó életösztönnel feléledve a csonkoló kezet vágja le. Nem a bentmaradt hétésfélmillió magyart gondolták elégnek, a letépett háromésfélmillió volt majdnem sok. Hiszen még ma is félnek tőlünk: 90 év után is, Benes, Sztálin, Maniu, Tito vérengzései után is, ma, az európai unióban is. Ha tehetnék, holnap lerohannának, kitelepítenének, eltiltanának, elhazudnának, felkoncolnának. Én jártam Nagyenyeden és környékén, jártam a Mócvidéken, és nincsenek illúzióim irántunk táplált érzelmeik felől. Én innen Szatmárra megyek haza, ahol holnap is rámszólnak, hogy beszéljek románul.
A trianonban koncot nyertek tudták és mai nap is tudják, hogy az elcsatolt részek nem illeszthetők szervesen az új gazdatesthez. Hiába hazudnak Bratislawát, Munkacevot, Clujnapocat, Noviszádot, mint az alanyba oltott mag nyomán a gyümölcs az oltványé lesz, úgy termékenyítené meg a magyar föld s a magyar nemzet kényszer-szülte helyzetében is a bekebelezőket. Megtettek hát mindent, hogy az oltvány ne teremjen. Iskolákat, templomokat, könyvtárakat, színházakat bezázarattak, betiltottak, felégettek, vagy csak egyszerűen elvettek. Egyetlen szerződést, vállalt kötelezettséget soha be nem tartottak. Minden apró jogszilánkért focsikorgatva küzdeni kellett. S bár ma egyesek fennen hirdetik a sohanemvolt boldog állapotot, a legújabb szlovák nyelv- és az állampolgársági törvény, Malina Hedvig s a temerini fiúk figyelmeztetnek: nem a békeidők jöttek, csak az ellenség fogást keres.
A győztesek azt is tudták, hogy a megmaradt, csonkolt nemzet még mindíg feléledhet. Olyan terhet varrtak hát a nyakába, hogy végképp rokkanjon bele: elképesztő háborús jóvátételt követeltek. S a megmaradt, szinte minden természeti forrásától megfosztott, lerombolt, kirablott ország talpra állt, visszafizetett, megerősödött, s még mielőtt az újabb világháború kitört volna, az 1. bécsi döntésben több, mint egymillió magyar s a Felvidék a hazához visszatérhetett. Éppen ezért a második világháború után már nem az volt a cél, hogy területben, természeti kincsekben, pénzben újra kifosszák a hazát – azért persze megtették – hanem, hogy erejét, akaratát, büszkeségét megtörjék. Méltatlan lenne ez ünnephez s a helyhez, ha azoknak neveit sorolnám, akik ez ország tönkretételén 1947 óta folyamatosan ügyködtek. Méltatlan lenne felsorolni, hányféle módon altatták, mételyezték, rontották, ferdítették a magyar ember lelkét egészen a közelmúltig, s hányféle módon próbálkoznak még ma is!!! Helyettük jusson eszünkbe 1956 októberének megannyi neves és névtelen bajnoka. Jusson eszünkbe, valahányszor valami fáj, valahányszor csak bajunk van: hiszen megcsonkítottak, hogyne fájna, hogyne lenne bajunk, fáj a levágott levágott kéz, fáj a levágott láb, a lábujjak, amik nincsenek már régen ott minden.
S annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán. Íme, testvéreim, Nagydobos község lakói, s akik közelről-távolról ünnepelni s emlékezni jöttetek: a nemzet ismét talpra állt. Kéz kezet fogott, akarat akarattal egyesült, s kilencven év után Nagydobos emlékművet állít: fájót, szépet, vígasztalót. Fáj ez kis, világos folt, a csonkaország, s a kereszt, mintha kardként döfné azt is át... Szép, mert értő kezek faragták, s nem lehet megrendülés nélkül tekinteni rá... Vígasztaló, mert az emlékezés kopjafáin két tulipán között – a szerelem és nőiesség szimbólumai – ott a soha szét nem darabolható, a teremtésben Istentől egynek rendelt Kárpátok-övezte HAZA. Szeressük, hogy növekedjék, gyarapodjék, Isten áldása legyen rajta! Ámen.
